Rendszertelen rendszerek

Nem vagyok nagy politikus alkat. Nem szoktam szidni a rendszert, általában amin nemtudok változtatni, azon nem is szotam görcsölni... De ma nincs olyan pozitív jó hangulatom, nem tudok csak úgy csendben ülni a festményeim felett. Nekiállok egy dühödt festésnek, és közben a következő történet játszódik le lelki szemeim előtt.

A és az Élet

A 24 évvel ezelőtt egy meleg májusi napon született. Édesanyja igazi ajándéknak vélte A életét. Szeretetben és biztonságban nőtt fel. Nem anyagi hanem érzelmi biztonságban melyet édesanyjának és három testvérének köszönhetett. Az élet sok mindenre megtanította, sok jóra és bizony akadtak rossz dolgok is. De A megértette, hogy a hibáiból is tanulhat, sőt más hibáiból is.

Amikor senki sem hitt benne akkor ő is elbizonytalanodott magával és a tehetségével kapcsolatban. Örökös kételyek gyötörték, de tudta sorsa eleve elrendeltetett a művészetre. Annyi elvesztegetett év és tévút után oda került ahol a legjobb helye volt az életben, felvették a Művészeti Főiskolára. Azt tanulhatta amit szeretett, olyan barátokra lelt akiket sosem tudott feledni. Megtalálta a szerelmet, megtanult bízni, és úgy érezte kezébe vette az életét. A társadalom hasznos tagjává akart válni, olyanná akire büszke lehet a családja, a barátai és a hazája. Azzal akarta a legtöbbet tenni az emberiségért amihez értett. Nem akart ő nagyszerű törvényeket hozni, mások sorsáról dönteni, A csak festeni akart és szebbé tenni ezzel néhány szürke hétköznapot. Amikor kellő tudást elsajátított, el kellett hagynia a számára mindenséget jelentő iskola falait, hogy elkezdje saját életét.

A azt akarta csak, hogy büszke lehessen magára, hogy a két keze, a tehetsége által megteremthesse az életét. Pályakezdő munkanélküliként írták be nevét a kis fehér könyvbe.Válaszokra nem méltatták, nem becsülték, lenézték, és az ország amelyért tenni akart, nem fogadta be. Megjött a csekk a diákhitel törlesztésről, megjött a számla a vászonról, az ecsetről és A csak azt szerette volna csinálni amiben jó...

Jelenleg így érzem most a helyzetemet. De holnap! Ó holnap minden rendben lesz. Nem hagyom, hogy bármi eltántorítson a céljaimtól.Mert a lényeg, hogy itt vagyok és tényleg minden a legnagyobb rendben lesz.

Hit és erő

Akik hisznek bennem...

Ha fogalmazhatok így, a művészet egy életmód. Egyfajta út mely ki lett jelölve a számomra, és ha néha le is térek róla, valahogyan mindig visszatalálok rá. Az alkotás az életem. Egy a testemmel, úgyanúgy mint a szívem vagy a kezem. Nemtudok és nem is akarok tőle megválni. Mégis ha a számomra kijelölt utat járom, és csak festek, és dolgozom a műveimen, az bizony lemondásokkal jár. Az azt jelenti, higy magányos vagyok, hogy munka közben nincs kihez szólni, hogy egyedül ebédelek és tízóraizom. Azt jelenti, hogy mindig annyi a keresetem amennyi összejön. És azt jelenti, hogy gyakran elbizonytalanodom. Hogy gyakran nemtudom mit csináljak, jó helyen vagyok-e, jó úton járok-e.

De akkor, közbelépnek bizonyos emberek. Azok, akik hisznek bennem és támogatnak, megértenek és szeretnek, erőt adnak nekem. Ők azok, akik mindig mindenben mellém álltak és kivétel nélkül őszinte vagy kegyes őszintétlenséggel rajonganak a legrosszabb műveimért is. Sohasem tudom nekik megköszönni ezt. Általuk vagyok az aki, általuk van erőm és bátorságom a magam útját járni. És miattuk hiszek magamban.

Önfegyelem és önkritika

Régen nem írtam már... Alkotói szabadságra mentem, kicsit jobban elhúztam, mint egy rendes szabadságot. Három hétig nem nyúltam ecsethez és hiányzott, de mennyire, hogy hiányzott. Néha az élet nem engedi, hogy elmerüljek a festés adta örömökben, mert mint embernek, és mint nőnek vannak feladataim, kötelességeim, és ha mindenhol meg akarok-tudok feleni akkor arra ami nekem igazán fontos, nos arra már nem marad időm. De így van ez, és most így van jól.
Aztán elmúlnak az ünnepek, kész lesznek a feladatok, a határidős munkák is befejeződnek és elkezdődik az új év. Tele álmokkal reményekkel, magamnak tett ígéretekkel. Mert majd most, majd most igazán megmutatom, hogy többet és jobban fogok dolgozni, és marad időm mindenre. Aztán rájövök, hogy nem változom. Hiába kezdek bele egy új évbe, azért mégiscsak Én maradok Én, aki igazán szenved ha egy kis önfegyelmet kell magára erőltetni. Viszont ez nem valamiféle negatív következtetés akar lenni, mert ha nagyon ragaszkodom az álmaimhoz, és erős elhatározásokat hozok akkor bizony még én is képes vagyok megváltozni és változtatni. És már megint érzem is magamom az erőt!

Álmatlan ihletek

Ha nem tudok aludni...


Tényleg megpróbáltam.. aludni... Gondoltam végre egyszer időben, elaludni, pihenni, egy mély, csendes álomba ringatni magam. Jó lett volna. De fel- fel riadok, ideges leszek és csak mászkálok fel- alá a szobában. Általában ezt csinálom amikor nem tudok elaludni.
De néha, ritkán, vannak olyan szerencsés helyzetek, hogy a gondolatok maguktól kezdenek el beférkőzni elmémbe. Mintha magról kelne ki az ihlet, növekszik, magasodik, majd kivirágzik gondolataim csúcsán. Ilyenkor aztán ki kell kelnem az ágyból és elkezdeni vázlatolni, hiszen az ötlet egy pillanat alatt nyílik el.
Majd mikor ismét álomra hajtom a fejem, folytatom a tervek szövését, és elmerülök a világban, ahol minden festék és vászon.

Eggyel több...

Befejeztem...

Eggyel több alkotást tudhatok a magaménak. Jó érzés tudni, hogy marad utánam valami, ami másokat inspirál, elgondolkodtat, esetleg emlékeztet. Nehezen írok ezekről a dolgokról, a bennem lejátszódó folyamatokról. Nem a szavak emberének születtem, sorsom az, hogy színekkel formákkal közvetítsek érzéseket, értékeket. Amikor a végére érek egy kép elkészítésének, úgy érzem még nem fejeztem be. Soha nemtudom azt mondani, hogy igen, na ehhez már nem kell hozzányúlni. Mégis van egy pont, amikor bizony abba kell hagyni, mert onnantól kezdve már csak lefelé vezet az út.

És holnap elhagy engem. Holnaptól másnál lesz, holnaptól nem az asztalomon vár reggelente, hívogatva, hogy dolgozzam rajta. Holnaptól más valaki nézi minden nap, gondolkodik rajta, szokja meg, és más valakinek válik a részévé a festmény, mely valaha az enyém volt. És ez mégis jó érzés.

Előkészületek és gondolatok

A körülmények…

                A jó munkához idő kell… Ha csak ennyi lenne. Ecsetek elmosva, kikészítve, alapozó színek a palettán, izgatottan várják eszközeim, hogy használjam őket. Hívogatóan mered rám a vakítóan fehér vászon, érintésért könyörög. Már leülnék és nekilátnék az első vonásnak, de érzem valami nincs rendben. Ide zene is kell. A zeneválasztás nehéz, körülményes feladat, befolyásolja a hangulatom, a kép témája, és az aktuális izlésem… Kész vagyok, ismét leülök, fogom az ecsetet és… megszólal a telefon… Minél hamarabb vissza kell ülnöm, mert ha elszáll a pillanat, és nincsen már igazi mindent elsöprő alkotás iránti vágy bennem akkor nincs értelme az egésznek.

                Amit még fontos említenem az egyedüllét. Amior mégcsak egy hobbi volt számomra a művészet már akkor éreztem, hogy ez egy magányos elfoglaltság. Nem a szó szerinti magány a feltétele az alkotásnak, de akkor érzem magamban a legtöbb erőt a munkához, amikor teljesen egyedül érzem magam az egész világon.

Világra jön egy új mű

                Tehát elkészültek a vázlatok, megvannak a tervek, minden körülmény megfelelő, sőt kitűnő és tökéletesen ráhangolódtam a munkára. Ilyenkor úgy érzem, hogy nem is én hozom a világra az alkotást, csupán segítek neki megszületni. Ma egész nap dolgoztam, felkerültek az első formák és körvonalazódik a kompozíció színvilága. A képek első egyharmada nagyon kényes ügy – az én esetemben – ekkor válik el, hogy mi lesz. Ha úgy tűnik, hogy könnyű lesz befejezni mert a kép már most tökéletes akkor folytatom. Ha nem látok benne fantáziát, és nem vált ki érzelmeket belőlem akkor odarakom a félig kész képek asztalára.  

                Szomorú sors egy festménynek soha be nem fejezett művé válni, engem is keserűséggel tölt el ha átlapozom őket. Úgy tekintek rájuk, mint kisebb kudarcokra. Bár néhanapján kiválasztok egyet közülük, és könnyedén befejezem. És jók lesznek. Igazán jók.

                Visszatérve mai képemhez, elmondhatom, hogy első ránézésre szeretem. Ezért holnap is folytatom, kezdve az egész zeneválasztós, ecsetmosós, magányteremtős procedúrával.

Kezdődik...

Az alkotásról…

                Számomra aligha létezik jobb hely, mint a saját gondolataim menedéke alkotás közben. Amikor elmerülök a munkában, a kezem magától dolgozik, én szinte nem is vagyok egész testemben jelen. Amint festékbe mártom az ecsetem, egy másik világba zuhanok, ahol nincsenek problémák, csak megoldások, nincs hiány, minden megvan ami kell, és csak Én vagyok.

                Nemtudok könyveket írni, nemtudok hozzászólni minden hírhez és témához, és nemtudok mindent a művészetről. De amikor elkészülök egy művel, mely elégedettséggel tölt el, úgy érzem azért tudok valamit.

Amikor nem jön az „ihlet”

                Vannak napok amikor arra ébredek, hogy ma nem fog menni. Belekezdek azért, próbálok önfegyelmet erőltetni magamra, nekikezdek, kinyomom a színeket a palettára, kikészítem az ecseteket, megfeszítem a vásznat és… és nem történik semmi. Egy kép elkészítésénél azt mondanám, a legnehezebb és legmegerőltetőbb rész az ötlet. Az elképzelés. Van úgy, hogy magától jön, tele van az elmém és az ezsem nem bírja az iramot a tervekkel. De ha mégis „olyan” nap virradt rám, akkor a tervek sem segítenek. Akkor nincs mit tenni másba kell fogni.  

                De a mai nem egy „ihletmentes” nap. Ezért most bele is fogok új művem elkészítésébe. A mai nap elmegy a tervezéssel és vázlatolással. Ha megvan a téma akkor alaposan körüljárom, rengeteg képet nézek meg az adott dolgoról. Holnap belekezdek a festésbe.