Álmatlan ihletek

Ha nem tudok aludni...


Tényleg megpróbáltam.. aludni... Gondoltam végre egyszer időben, elaludni, pihenni, egy mély, csendes álomba ringatni magam. Jó lett volna. De fel- fel riadok, ideges leszek és csak mászkálok fel- alá a szobában. Általában ezt csinálom amikor nem tudok elaludni.
De néha, ritkán, vannak olyan szerencsés helyzetek, hogy a gondolatok maguktól kezdenek el beférkőzni elmémbe. Mintha magról kelne ki az ihlet, növekszik, magasodik, majd kivirágzik gondolataim csúcsán. Ilyenkor aztán ki kell kelnem az ágyból és elkezdeni vázlatolni, hiszen az ötlet egy pillanat alatt nyílik el.
Majd mikor ismét álomra hajtom a fejem, folytatom a tervek szövését, és elmerülök a világban, ahol minden festék és vászon.

Eggyel több...

Befejeztem...

Eggyel több alkotást tudhatok a magaménak. Jó érzés tudni, hogy marad utánam valami, ami másokat inspirál, elgondolkodtat, esetleg emlékeztet. Nehezen írok ezekről a dolgokról, a bennem lejátszódó folyamatokról. Nem a szavak emberének születtem, sorsom az, hogy színekkel formákkal közvetítsek érzéseket, értékeket. Amikor a végére érek egy kép elkészítésének, úgy érzem még nem fejeztem be. Soha nemtudom azt mondani, hogy igen, na ehhez már nem kell hozzányúlni. Mégis van egy pont, amikor bizony abba kell hagyni, mert onnantól kezdve már csak lefelé vezet az út.

És holnap elhagy engem. Holnaptól másnál lesz, holnaptól nem az asztalomon vár reggelente, hívogatva, hogy dolgozzam rajta. Holnaptól más valaki nézi minden nap, gondolkodik rajta, szokja meg, és más valakinek válik a részévé a festmény, mely valaha az enyém volt. És ez mégis jó érzés.

Előkészületek és gondolatok

A körülmények…

                A jó munkához idő kell… Ha csak ennyi lenne. Ecsetek elmosva, kikészítve, alapozó színek a palettán, izgatottan várják eszközeim, hogy használjam őket. Hívogatóan mered rám a vakítóan fehér vászon, érintésért könyörög. Már leülnék és nekilátnék az első vonásnak, de érzem valami nincs rendben. Ide zene is kell. A zeneválasztás nehéz, körülményes feladat, befolyásolja a hangulatom, a kép témája, és az aktuális izlésem… Kész vagyok, ismét leülök, fogom az ecsetet és… megszólal a telefon… Minél hamarabb vissza kell ülnöm, mert ha elszáll a pillanat, és nincsen már igazi mindent elsöprő alkotás iránti vágy bennem akkor nincs értelme az egésznek.

                Amit még fontos említenem az egyedüllét. Amior mégcsak egy hobbi volt számomra a művészet már akkor éreztem, hogy ez egy magányos elfoglaltság. Nem a szó szerinti magány a feltétele az alkotásnak, de akkor érzem magamban a legtöbb erőt a munkához, amikor teljesen egyedül érzem magam az egész világon.

Világra jön egy új mű

                Tehát elkészültek a vázlatok, megvannak a tervek, minden körülmény megfelelő, sőt kitűnő és tökéletesen ráhangolódtam a munkára. Ilyenkor úgy érzem, hogy nem is én hozom a világra az alkotást, csupán segítek neki megszületni. Ma egész nap dolgoztam, felkerültek az első formák és körvonalazódik a kompozíció színvilága. A képek első egyharmada nagyon kényes ügy – az én esetemben – ekkor válik el, hogy mi lesz. Ha úgy tűnik, hogy könnyű lesz befejezni mert a kép már most tökéletes akkor folytatom. Ha nem látok benne fantáziát, és nem vált ki érzelmeket belőlem akkor odarakom a félig kész képek asztalára.  

                Szomorú sors egy festménynek soha be nem fejezett művé válni, engem is keserűséggel tölt el ha átlapozom őket. Úgy tekintek rájuk, mint kisebb kudarcokra. Bár néhanapján kiválasztok egyet közülük, és könnyedén befejezem. És jók lesznek. Igazán jók.

                Visszatérve mai képemhez, elmondhatom, hogy első ránézésre szeretem. Ezért holnap is folytatom, kezdve az egész zeneválasztós, ecsetmosós, magányteremtős procedúrával.

Kezdődik...

Az alkotásról…

                Számomra aligha létezik jobb hely, mint a saját gondolataim menedéke alkotás közben. Amikor elmerülök a munkában, a kezem magától dolgozik, én szinte nem is vagyok egész testemben jelen. Amint festékbe mártom az ecsetem, egy másik világba zuhanok, ahol nincsenek problémák, csak megoldások, nincs hiány, minden megvan ami kell, és csak Én vagyok.

                Nemtudok könyveket írni, nemtudok hozzászólni minden hírhez és témához, és nemtudok mindent a művészetről. De amikor elkészülök egy művel, mely elégedettséggel tölt el, úgy érzem azért tudok valamit.

Amikor nem jön az „ihlet”

                Vannak napok amikor arra ébredek, hogy ma nem fog menni. Belekezdek azért, próbálok önfegyelmet erőltetni magamra, nekikezdek, kinyomom a színeket a palettára, kikészítem az ecseteket, megfeszítem a vásznat és… és nem történik semmi. Egy kép elkészítésénél azt mondanám, a legnehezebb és legmegerőltetőbb rész az ötlet. Az elképzelés. Van úgy, hogy magától jön, tele van az elmém és az ezsem nem bírja az iramot a tervekkel. De ha mégis „olyan” nap virradt rám, akkor a tervek sem segítenek. Akkor nincs mit tenni másba kell fogni.  

                De a mai nem egy „ihletmentes” nap. Ezért most bele is fogok új művem elkészítésébe. A mai nap elmegy a tervezéssel és vázlatolással. Ha megvan a téma akkor alaposan körüljárom, rengeteg képet nézek meg az adott dolgoról. Holnap belekezdek a festésbe.

Blog indító

Ez az első bejegyzésem, olvassátok! Lesz még sok